A magyarországi bányászat
Az államalapítás után Szent István király az európai, nyugati és keresztény irányvonal követését szánta az országnak, amivel Magyarország területén a bányászat is új lendületet nyert. Hagyományosan a bányászat - és kohászat - számított az egyetlen nagyipari tevékenységnek az országban. Az iparág történetében a legfőbb változásokat a 16. századi bányászati reformok, illetve a 18. századtól kezdődő új tudományos és technikai fejlődés hozta. E korszakban, bányászatunkban nagymértékű fellendülést láthatunk, az iparág talán utolsó legjelentősebb felvirágzását.
Mária Terézia, uralkodásának idején (1740-1780), 1741-ben függetlenítette a Magyar Királyi Kamarát a Bécsi Udvari Kamarától, 1748-ban pedig udvari kamarai rendre is emelte azt. Ennek jelentősége abban állt, hogy a bányászat pénzügyei immár magyar kézben, a Budai Kamara irányítása alatt összpontosultak, a feudumhoz kapcsolódó ügyek intézése azonban még Bécs felügyelete alá tartozott (ezt követően csak a 19. század második felében rendezték újfent a bányajog területének kérdéseit).
A bányák ebben a korszakban már több ezer munkással, nagyüzemi keretek között működtek, ami a kincstári bevételek tekintetében is megmutatkozott, a bányászatból származó jelentős bevételek hatására pedig a Bécsi Udvar nagymértékű figyelmet fordított a magyar bányászat fejlesztésére. A 18. század tekinthető a magyar ércbányászat aranykorának is, Selmecbánya pedig a fellendülő bányaipar egyik szimbólumává vált. A több ezer fősre duzzadt bányák számára immár nem csak a technikai vagy fizikai problémák jelentettek akadályt, de a foglalkoztatás, a munkaszervezés és a költséghatékony működés kérdése is új kihívásokat jelentett az ipar számára. A bányászatnak köszönhetően fejlődtek ki többek között a vegyipar, a gépipar, a vízépítés vagy a mérnöki építészet egyes területei is.
A 19. század második felében ismételten rendezték a bányajog területének kérdéseit, valamint kettéválasztották az állami- és magánbányászatot, az ebből származó bevételek azonban innentől kezdve már csökkentek, az ezüstbányászat időszakos konszolidálódásától eltekintve a készletek kezdtek kimerülni. A rézbányászat hasonló irányú problémákkal nézett szembe, hazai súlyát sikerült ugyan megtartania, azonban három évszázaddal korábbi jelentőségteljes működését nem tudta többé visszanyerni. A bányák berendezéseinek korszerűsítésére nem került sor, a gyakran elavult technikai felszereltség is hozzájárult a termelés stagnálásához. A nemesfém bányászat számára továbbá az ezüst árának csökkenése sem tett jót, hanyatlását csak állami támogatásokkal tudták ideiglenesen féken tartani. A 19. századtól kezdődően a bányászattal szemben megfogalmazott elvárásokat a korábban kisebb horderejű kőszén- és vasércbányászat teljesítette be, a század közepére a vasérc termelésének értéke már meghaladta a színesérctermelését.
Hazánk kőszénbányászata azonban így is évszázados lemaradásban volt Nyugat-Európához képest. A fejletlen magyar ipar igényét, valamint az átlagos energiaszükségletet azonban a pusztítóvá vált erdőirtás segítségével viszonylag sokáig ki lehetett elégíteni, a folyamat azonban tarthatatlanná vált, katasztrofális következményeket tartogatva a jövő generációi számára. A tudományos-technikai fejlődésnek köszönhetően fellendülő ipar számára ugyanakkor egyre nélkülözhetetlenebbé vált a kőszén. A Mária Terézia uralkodása idején megindult iparosító törekvéseknek köszönhetően Magyarország még évszázados elmaradásban, de már elkezdett felzárkózni a nyugat-európai szénbányászat fejlettségi szintjéhez képest. A 19. századtól kezdődően megjelentek az első részvénytársaságok, amelyek előszeretettel egyesítették a kisvállalatokat is.
A kőszénbányászat robbanásszerű fejlődéséhez ugyanakkor több tényező együttállása volt szükséges. Az ipari fejlődés keretében fellendült a gyárakban előállított és alkalmazott gőzgépek alkalmazásának mértéke, növekedett a kőszén szerepe a vasút építésében és üzemeltetésében, a gőzhajózás, illetve többek között az acélgyártás tekintetében is. Az európai gazdaságtörténetben gyakran "második ipari forradalomként" emlegetett robbanásszerű gazdasági fejlődés a 19. század végén Magyarországon is megfigyelhető volt. Az iparban valamint a bányászati szektorban dolgozók aránya a kétharmadszorosára nőtt, miután a 19. század második felétől kezdődően az ipari forradalom új technológiái és találmányai széles körben kerültek alkalmazásra. A századfordulóra már elterjedt, és tömegessé vált a villamosenergia-hasznosítás, oly mértékben, hogy az ország szénigénye a 20. század elején már meghaladta a termelés nagyságát.
A századelőn megindult a kőolaj és a földgáz bányászata is, valamint létrehozták az első magyar olajfinomítókat is. A technikai újításokon túl azonban az iparnak számos más kihívással kellett megküzdenie: a háborúk hiába lendítették fel a bányászat iránti keresletet, a termelés élénkítésében éppen az I. világháború okozta nyomor és munkaerő-, illetve anyaghiány jelentett nehézséget.
A hagyományos magyar bányászat többféle szempontból radikális változásokon ment keresztül az 1900-as évek elején, szembenézve az ország nagymértékű területveszteségével, és az ebből fakadó változásokkal. Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés értelmében, 1920-ban Magyarország elveszítette területének kétharmad részét, többek között olyan térségeket is, mint a Felvidék, Kárpátalja vagy Erdély, amelyek a legtöbb ásványi nyersanyaggal rendelkező bányaterületeket rejtették magukban. A trianoni döntés, valamint a közel 80 százalékos bányaterület szerinti veszteség sokkot okozott a gazdasági életben, megváltozott az ország gazdasági szerkezete, és újra a mezőgazdasági jelleg irányába tolódott el. A bányászat belső szerkezetére alapvető hatással volt, hogy a nemesérc-, illetve színesérctelepek kimerülése a 19-20. századra egy természetes folyamat eredményeképpen zajlott le, így az évszázadokon keresztül ásványi nyersanyagokban bővelkedő telepek immár nem tudták az egykor oly erős iparág alapját biztosítani.
A két világháború között a - kényszerű - gazdasági és társadalmi változások következtében nélkülözhetetlenné vált a harmadára csökkent ország területének "átkutatása" új, lehetséges ásványi nyersanyagtelepek feltárása érdekében. Így került előtérbe például az új ágnak számító bauxit külszíni fejtése, illetve mélyművelése. Megváltozott a bányászat összetétele is. A szénhidrogének - a kőolaj és a földgáz - aránya elenyészőnek számított az 1920-30-as években is, ekkor a túlnyomó részt a kőszén, illetve kisebb, megközelítőleg egyheted részt a vasércbányászat tett ki. A tudományos kutatások homlokterébe került továbbá a kis bányák, bányaüzemek korszerűsítése, az immár gépesített bányák építése, valamint a szénhidrogének költséghatékony kitermelése és szállítása.
A II. világháború szintén új korszakot eredményezett a magyarországi bányászat történetében. Már a háborúra való felkészülés során megemelkedett a vasérctermelés, bányászatunk közel egyötöd részét ez tette ki. A világháború után, az 1950-es évektől kezdve a bányászat egyfajta jelképpé vált, a kommunista berendezkedésű állam feladatának tekintette az iparág fejlesztését, működtetésének szabályozását, valamint a közgondolkodásban való pozitív megítélésének előremozdítását, többek között a sztahanovista felfogás propagálásával, a bányászélet megbecsülésének kiemelésével. Az állam ezen felül teret nyitott a kutatás-fejlesztésnek is, egyrészt a már meglévő egyetemek gondozásában, valamint önálló kutatóintézetek felállításával. A bányász vállalatok számára így lehetővé tették saját kutató-fejlesztő intézetek létrehozását és működtetését.
Az 1950-es évektől kezdődően egészen az ezredfordulóig a szénbányászat szerepe volt a legjelentősebb a hazai bányászat tekintetében, a termelés kb. 50-60 százalékát tette ki, emellett a kőolaj-, és földgáztermelés vált meghatározóvá 30-40 százalékkal, kiemelhetjük továbbá a bauxitot, amely kb. 5 százalék körül volt, az egyéb ércbányászat pedig 10 százalék körüli részesedést tudhatott magáénak. Ez a belső szerkezet egészen az 1990-es évekig megtartotta kialakult formáját. A 21. századra a mélyművelésű magyar bányászat néhány még működő bányától eltekintve megszűnt, néhány szén- és bauxitbánya kivételével többségüket felszámolták.