A mecseki bányászat
A feketekőszén előfordulása az 1700-as évek közepétől ismert a Mecsek hegység területén, így a bányászat megindulása a 18. század végére, Mária Terézia, illetve II. József uralkodásának idejére tehető. A kitermelés megindult, a Dunai Gőzhajózási Társaság (DGT) működtetésében egyre nagyobb intenzitással, nagyüzemi keretek között termelték és hasznosították a mecseki szenet.
Már Mária Terézia is a fekete- és barnakőszén felkutatására biztatta az alattvalókat, II. József pedig rendeletben szabályozta többek között a kőszénlelőhelyek megtalálásának bejelentési kötelezettségét. Ebben az időben azonban a szénbányák korszerűtlenségükből és fejletlenségükből - a szállítás és a közlekedés nehézségei, a tudományos-technikai fejlődés megkésettsége, a tőkehiány - fakadóan még nem tudtak hatékonyan működni. Ez a rendelet mindenesetre megalapozta a Baranya vármegyei, mecseki kőszén kutatások megkezdését, ahol nem is telt sok időbe kimutatni az első szénre utaló jeleket Pécs vagy Pécsvárad határában.
A 18. század végén több uradalmi bánya is működött a Dél-Dunántúlon. Miután a fa ára egyre emelkedett, és az erdőirtás hatalmas méreteket öltött, ez a helyi mestereket, valamint a vállalatokat is arra sarkallta, hogy fokozatosan térjenek át a kőszén használatára. A Pécs területén fellelhető kőszén kitermelésére, az uradalmi bányákhoz hasonló jogokat néhány helyi lakos először az 1800-as évek elején, kamarai hozzájárulással szerzett, majd megalakultak az első bányásztársaságok is. Innentől, 1804-től számítjuk a mecseki bányászat kezdetét.
A század második felétől beszélhetünk az első nyugat-európai színvonalon működő kitermelésről. Az Első Dunai Gőzhajózási Társaság a gőzhajózás fenntartása érdekében kutatásokat végzett a térségben, majd valamennyi Pécs környéki bányát hatáskörébe vonta, és meg is tartotta közel hetven éven keresztül. A társaság az akkori Magyarország legjelentősebb kőszénlelőhelyén működött, gazdasági tevékenységei közül a mecseki szénbányászati eredményei kiemelkedtek.
1. ábra: A társaság évi kőszéntermelésének növekedése a 19. század második felében
Saját szerkesztés a Pécs-Baranya 100 éve c. könyv alapján
A fenti diagramon szintén megfigyelhető a termelés markáns növekedése, míg 1853-ban "csupán" 2628 mázsát tett ki, addig 7 évvel később már több mint egymillió mázsányi szenet bányásztak ki, az évszázad végére pedig közel 40 év leforgása alatt kétezerszeresére nőtt a termelés.
A Pécs térségében feltárt bányatelepek magas fűtőértékű szénnel rendelkeztek, a Pécs- Mohács, és egyéb környékbeli vasútvonalak létrehozása pedig szintén a termelés gazdaságosságához járult hozzá. A térségben Pécsen kívül a komlói kőszénfejtés is megindult, a 19. század végén a vasúti fejlesztéseknek - is - köszönhetően itt úgyszintén fellendült a bányászat.
A termelés intenzitásának növekedése a technikai újításoknak és az egyre erőteljesebben jelentkező szénigény eredményének is tekinthető. A villamos energiát a századfordulóra a világításon túl már a munkagépek hajtására is használták. A Dunai Gőzhajózási Társaság bányáit korszerűsítették, a két világháború közötti időszakra kialakult egy nagymértékben gépesített, jövedelmező bányászat. Pécs környékén erőművet is építettek, amelynek célja az volt, hogy ellássa a várost villamos energiával. Az 1920-as évek során sor került több, a mecseki bányászat szempontjából jelentős létesítmény átadására, többek között a Szent István-akna, és a Széchényi-akna használatba vételére is.
A kőszénen kívül meg kell említenünk a Mecsekben is fellelhető mészkőt, valamint a homokkőt. Utóbbit Pécsett, Pécsváradon, és az egykor Pécstől különálló Szabolcson is jól tudták hasznosítani, malomkövek és köszörűkövek is szép számmal készültek a térségben, valamint a jól megmunkálható agyag is megtalálható a megyeszékhely közelében.
Pécs és környékének társadalmi-gazdasági berendezkedését alapvetően változtatta meg a mecseki bányászat megindulása és fejlődése. Amíg a 19. század közepén a város lakossága a 20 000 főt sem érte el, 1870-re már átlépte a 30 000, a századfordulóra pedig meghaladta az 54 000 főt. Kezdetben szakképzett bányászokat hívtak a térségbe - az akkori lakosságszámot tekintve nem is csekély arányban -, az 1850-es évektől kezdődően több mint 11 000 külföldi, főleg szláv nyelvterületről érkező szakember dolgozott a pécsi bányákban. A DGT biztos otthont teremtett munkásai számára. A társaság több mint kétezer lakást építtetett fel a bányászok elhelyezésének céljából, kisebb-nagyobb munkástelepek formájában.
Több tízezer bányász életének összehangolása nem kis feladat, azonban a vállalat a viszonylag elszeparált bányász városrészekben minden szükséges szolgáltatás biztosítását közvetve vagy közvetlenül, de vállalta. A bányásztelepeken működtettek orvosi rendelőt, iskolát a gyermekeknek, kórházat, élelmiszertárat, malmot, valamint támogatták a hit gyakorlását is. Szabályzatokban rögzítették, hogy a bányászközösség részeként milyen elvárásokat támasztanak a dolgozóikkal szemben, ezzel biztosítva az együttélés kereteinek stabilitását és rendezettségét. A társaság az orvosi vizsgálatok, kezelések és gyógyszerek árát az ún. társpénztár létrehozásán és működtetésén keresztül finanszírozta. A gyakorlatban ez a biztosítás alapú ellátás azt jelentette, hogy a munkavállalók és a munkaadók közösen finanszírozták a társpénztárt, amelyen keresztül a bányász és vele együtt élő közvetlen hozzátartozói orvosi ellátásban részesültek, ha szükséges volt. A mecseki bányászok körében a 19. század második felétől kötelezővé vált a "tagság". A bányatelepen biztosították az ingyenes oktatást, a tanuláshoz szükséges eszközöket, és magát az oktatási tevékenységnek helyt adó intézményt, iskolát is. Nem rejtett célként ezek egy lojális bányászréteg kialakítását, valamint a képzett utánpótlást voltak hivatottak szolgálni. A bányavállalatok támogatták ezen felül a bányásztársadalmat befogadó település, illetve településrészek életét kulturális és művészeti programok, sporttevékenységek megszervezésével és a tudományos élet előmozdításával.
A DGT Pécs, és a bányászattal foglalkozó térség mozgatórugójává vált, amely szerepét a II. világháború utáni időszakban is megtartotta - igaz más néven, más konstellációban. A 20. század második felétől kezdődően azonban már nemcsak a szén- és ércbányászatra helyeződött a hangsúly, a Mecseken megindult az uránbányászat is, amely társadalmi hatását jelentősen éreztette, és ma is érezteti: Uránváros néven az uránbányászok számára egész városrészt alakítottak ki. Ezzel egy időben, az ipari beruházásokkal egyetemben Komlón is megindultak a lakásberuházások, ahol tulajdonképpen egy új város épült fel.
A 20. század végéhez közeledve azt a tendenciát láthatjuk, hogy a szén fűtőértéke rohamosan csökkent. Több oka is van annak a kedvezőtlen irányú változásnak, miszerint már csak fele annyi szenet, viszont kétszer annyi követ tudtak kitermelni a Mecsek azonos telepeiből, mint korábban. Az 1970-80-as évekhez érve a sztahanovista termelést előnyben részesítő magyar állam számára kevésbé volt mérvadó a fűtőérték kérdése. Ami igazán számított, az a termelés tonnában kifejezhető mennyisége volt. A Mecsek vonatkozásában pedig helyi sajátosságként "könyvelhető el" a kőtermelés irányába mozdulás is, illetve az is hatással volt a szén minőségi termelésének alakulására, hogy szinte az összes minőségi igényű szénfelhasználási mód megszűnt az évek folyamán, a vasúti alkalmazástól kezdve a dunaújvárosi kokszfelhasználással bezárólag. A megmaradt hőerőműi felhasználás sem követelte meg a szén elsőrangú minőségét. A szénminőség romlásához vezető folyamatot megfelelő vizsgálatoknak a korban nem vetették alá, az egyre több anyagi és emberi ráfordítást igénylő, mind nagyobb mélységekből kitermelt, azonban egyre kevesebb szenet tartalmazó műveletek magukban hordozták az ellehetetlenülés visszafordíthatatlan mivoltát. A magyar kormány ideiglenes megoldásként az 1990-es évek elején úgy kívánta orvosolni a problémát, hogy előírta a Pécsi Hőerőmű számára, hogy a szenet 40%-kal drágábban vásárolja meg az önálló szénbányáktól - ezzel a bányák helyzete nem sokat javult, a hőerőmű viszont óriási veszteséget kezdett termelni.
A 19-20. század fordulóján fellendülő, magas minőségű széntermelés- és feldolgozás az ezredfordulóhoz közeledve rosszabb minőségűvé, nem fejlődő - és nem fejlesztett - ággá alakult. A több mint 200 éves múlttal rendelkező mecseki bányászat sorsa így megpecsételődött, a 21. századra - a szénvagyon ki nem merülése ellenére, viszont a világpiaci tendenciák által is befolyásolva - a kitermelés és feldolgozás nagy része befejeződött.