Bányász tréfák, történetek

A bot táncoltatása

Barnóczky János: "

"Jött az aknász. Kértem, vegye át a munkát.

- Mi van? - kérdi. - Mondom neki. - Nem akarta elhinni. - Mondom - nem hazudok magának! - Neem? - gúnyolódott. - És erre leemeltem a botomat, ami mindig a kezem ügyébe volt és a cérnára állítottam, mely ott volt kifeszítve a lábam között. Látta ám, hogy megállt a bot. - Ezzel ki is kap az aknász úr!

- Jaj, szuger! Szuger! - kiáltozta és elszaladt. Be is hívtak az irodába amiatt, mert az aknász azt mesélte, hogy a bot ugrott is, hogy üssön.

- Erre mit mondhattam mást, mint hogy képzelődött."

A dolgos kecskebak

"Egyszerű tréfákat csináltam a többiekkel. A munkahelyemen keresztbe raktam a lapátokat. Volt néhány drótom, ezt rákötöttem, s kint leültem a járatban, a drót másik végét kezembe fogtam. Ekkorra persze már sok szenet elomlasztottak.

Jön az aknász:

- Mennyi lesz a munka?

- Majd megmondjuk ott benn! Mert ott dolgoznak akkor is, ha én nem vagyok bent, - válaszoltam, és megrángattam a drótot. - Hát ez borzasztó - így az aknász és elszaladt. Jöttek mások is és csodálkoztak, hogy hallják a zörgést, nem látnak ott senkit, és a húsz csille is megvolt.

Ehhez a történethez tartozik, hogy ha láttam a cimborám lassú munkáját, az nem tetszett nekem, azon gondolkoztam, hogyan szabadulhatnék meg tőle s egyben egy másik, jobb, dolgos cimborához jussak. Ez már úgyis félt tőlem, mert hallotta híremet. Mire felment a csillével és visszajött, én már akkorra beácsoltam. Értettem a módját. Azt mondja a cimbora a többieknek:

- Mire leértem, Barnóczky beácsolt.

- Hát igen, mert ördöge van neki - mondták azok.

A következőt eszeltem ki megtréfálására. Volt egy vörös szvetterem, azt rákötöttem egy előre elkészített keresztfára és vad kiáltást hallatva, bedugtam a munkahelyre. Úgy megijedt, hogy kiszaladt a bányából, s azt panaszolta az aknásznak, hogy ő többet nem dolgozik velem, mert rászabadítottam az ördögöt a kecskebak képiben. Így üldöztem el a rossz cimborákat. Az aknász nem szólt, nem akart velem kikezdeni. Sokan szerették volna tudni, hogy hogyan csinálom, de a trükkjeimet mindmáig nem árultam el."

Veréb

"Volt a bányában egy Veréb nevezetű ló is. Elég csintalan volt, és egyszer megharapta Franicnak, a lóetetőnek a fülét. Eléggé komoly volt a seb, hát orvoshoz kellett mennie. Szunyogh doktor alaposan vizsgálgatta az összeroncsolt fület.

- Mi történt ezzel a füllel? - kíváncsiskodott.

- Megharapta a Veréb.

- Még hogy egy veréb?! - ordított fel dühösen."

Kantáta

"Az üzem nyolcszáz elítélttel dolgozott, akadt köztük mindenféle ember, favágótól akrobatáig. Volt egy zeneszerzőnk is, H. László, aki Győrben működött mint zeneszerző és karnagy...

Egy alkalommal lemegyek a szivattyúkamrába, látom, hogy H. az asztalra dőlve alszik. Rákiabálok:

- Maga alszik?

H. fölijed, vigyázzba vágja magát:

- Bányamester úr jelentem, én nem alszom, a bányászokról szeretnék kantátát írni, és azon gondolkodom.

- Majd jól a fenekébe rúgok, ha még egyszer úgy találom, hogy kantátát ír.

Azóta már elkészült a kantáta. A csendes, bánatos futamokat valahol középen egy nagydob erőteljes hangja szakítja meg, jelezve, hogy beléptem a szivattyúkamrába..."

Álom

- Maga miért alszik itt?

- Én nem alszom.

- Akkor miért volt becsukva a szeme?

- Hogy bele ne menjen az álom...

Reflektor

- Maga miért aludt? - kérdezte a bányamester

- Nem aludtam.

- Be volt csukva a szeme.

- Ha én a maga szemébe világítanék avval a reflektorral, maga tán nem csukná be?

Éjszakás műszak

Az egyik csapatnak éjszakás műszakban nem volt kedve dolgozni, inkább pihenni akartak. Kiküldték a vágat elejére a csillést, hogy figyelje Kodrát, a lőmestert, ők meg elnyúltak egy-egy deszkán.

A gyerek ül egykedvűen a vágat bejáratánál. Jön egy férfi és kérdezi:

- Te mit vársz itt?

- A Kodrát.

- Jól van, csak várjad! - Azzal bement a munkahelyre, ahol alva találta a társaságot, és alaposan leteremtette őket (nem gondoltak arra, hogy a csillés nem ismeri a lőmestert...).

Repül a...

"Talán 5 éves lehettem. Bányásznap környékén történt a következő eset.

A Május 1 úton laktunk, a piros házban. Ablakunk az Építők útja felé nézett, előttünk kis park. A város akkori lakóinak nagy része - aki nem az építkezéseken dolgozik - bányász.

Késő este nagy puffogást hallunk az utcáról. - Valaki biztos csapkodja egy autó ajtaját. Nagy dolog volt akkor egy autó a városban, ha valakinek volt, az gondoskodott arról, hogy mindenki tudjon róla, mikor indul, mikor érkezik haza. Meg az akkori autók (Wartburg, Moszkvics) ajtói egyébként sem a csendes záródásukról voltak híresek. De ez a zaj nem az!

Bátyám kinéz az ablakon, és rögtön hívja az egész családot. Akkor már a fél ház az ablakban volt.

A gyatra megvilágításban a következőket látjuk: a szemben levő ház harmadik emeletéről az ismert - keménykötésű, nagytermészetű - bányász sorban dobálja ki az ablakon a lakás berendezési tárgyait. Közben alkoholtól elcsukló hangon üvöltve szidja a feleségét, aki - valószínűleg - más férfire is nézett.

Éppen az igen nehéz, behemót nagyszekrény kerül sorra: de ez is kifér az ablakon, és repül - repül, majd nagy csattanással darabokra hullik a földön. A következő darab egy tv, ami abban az időben bizony nagyon nagy dolog volt - de ez is a földön végzi. Utolsó előttinek a mennyezetről lelógó csillárt fogja meg, és azzal a lendülettel, amivel kitépi a plafonról, ki is vágja az ablakon.

Ekkor már teljesen kifárad. De még nem reked be. Talán gondolkozik, hogy most az asszonyt kéne, de nem, nemesebb bosszút áll: lecsatolja a karórát a kezére, kilógatja az ablakon, és üvölt:

- Nesze b...meg, ez sem kell - és egy arisztokrata mozdulattal a karórát is a parkba hajítja.

A műsornak vége, minden és mindenki megnyugszik, a bányász visszahúzódik az üres lakásba, és hajnalik halljuk még ahogy magában énekel."

A "tejes" demizson

Az Ajka környéki bányáknak is megvoltak a maguk jó firmái. Egyikük a sváb származású Jozef, akiről a Bányász című lap egyik 1980-as számában olvashatunk is.

A bányában mindig is tilos volt italozni, szeszt levinni pedig főben járó bűnnek számított. A rendészek igen szigorúak voltak e tekintetben - hiszen ha valami baj történt a mélyben az alkohol miatt, ők voltak, akiket először felelősségre vontak. Hiába is próbálkoztak a bányászok, az ellenőrzésen nem tudták átcsempészni az italt.

Nem úgy a nevezetes Jozef...

Ő egy kis demizsonnal jött reggel a siktára:

... Ellenőrzéskor öntött belőle egy pohárral az aknásznak. Tejet!

- Rendben, mehet! - volt a válasz. Reggeli előtt odajött hozzánk, hogy na, most pedig mérem a pálinkát. És a legnagyobb csodálkozásunkra a "tejes" demizsonból pálinka folyt.

- Hát ezt meg hogy csináltad? - kérdeztük hüledezve.

- Nagyon egyszerű - mondta hamiskás mosollyal.

- A pálinkát egy luftballonba töltöttem, s annak végét bekötöttem, és belecsúsztattam az üvegbe. Erre jött aztán a tej, amiből az aknásznak töltöttem. Az előbb azután leöntöttem a tejet, kimostam a demizsont, a pálinkás luftballont meg kiszúrtam egy dróttal...

Messzire hallik a nevetés..."

Az újoncok szoktatása

• "Amikor tapasztalatlan fiatalember kerül be a bányászok közé, többféle tréfát űznek vele. Ha a lapátot nem tűzi rendesen a darabos szén alá, akkor elküldik "lapátreszelőért", mert nem elég éles a lapátja.

Ha nem fordul a csille könnyen a platnyin, elküldik a legtávolabbi munkahelyre platnyigyaluért. Azok a bányászok pedig, akiket ott talál, már tudják kivel állnak szemben. Rátesznek valami jó nehéz görbe sínt az újonc vállára, hadd cipelje. A többiek pedig gyalultatják vele a platnyit a görbe sínnel, addig, amíg bele nem fárad a meddő munkába.

A többi bányász jól mulat az újonc élhetetlenségén. Így avatják fel az újoncot a bányában."

• Ha az újonc bekerül a bányába és érdeklődik, hol vannak a gépek, amikkel dolgozni kell, azt felelik: "ott van a kiscsille meg a nagypart!" (Kékesi József 30 éves vájár)

Hogy az öregek kimutassák szakismeretüket, rendszerint felesleges munkát végeztetnek az újonccal. Megásatják vele a gyámlyukat és elküldik az újoncot fáért. Míg ő odajár, a többiek kimélyítik a gyámlyukat, úgy, hogy a fa rövidebbnek bizonyul. Akkor rákiabálnak az újoncra, hogy miért nem mérte meg rendesen a fát, amit elhozott. Ha azt kérdezi, hogy most már mit csináljon, azt válaszolják: "nyújtsd meg a bakóval!"(Polacsek Mihály 61 éves nyugdíjas tanbánya vezető).

• "Ha a főfelőr, vagy bányamester közeledik - oktatják az újoncot -, akkor hangosan kell a fülükbe kiabálni, ha érdeklődnek a munka felől, mert mindkettő süket. Azt nagyon szeretik, ha az új ember felel a kérdésükre".

Jön aztán a főfelőr ellenőrizni a munkát. Az új ember, mihelyt elhangzott a kérdés, hány csillét rakott már meg a csapat, buzgón kiáltotta a főfelőr fülébe:

"Tizennyolcat!"

"Mit ordít maga marha! Nem vagyok én süket!" - kapta meg a választ a főfelőrtől. Nem is volt az süket, csak az új ember hiszékenységét akarták próbára tenni a többiek és jót mulattak tapasztalanságán (Polacsek Mihály 61 éves nyugdíjas tanbánya vezető).

• "Amikor bekerültem a bányába, úgy cselekedtek velem, hogy elküldtek faragóért, hogy kérjek urmagyarut. A többiek felfogattak velem egy sínt, elvitették velem messzire. Talán a tízedik munkahelyre is.

A régi vágatokhoz értünk, akkor ijesztgettek. Azt mondták, hogy ott vannak az apró emberek. Az ember el is hitte, míg meg nem szokott. Bányaléleknek is mondták. Valami baj van, akkor jelt ad a bányásznak. Ilyen volt akkor a bányásztempó az újoncokkal (Papp Kondás István 58 éves nyugdíjas bányász)."

• "Bekerült egy idősebb ember a bányába. Mondtam neki, hogy neki nem való munka ez. De ő csak nem akart máshova menni. A többiek észrevették, hogy az új ember nagyon szorgalmas, csak éppen nincs érzéke a munkához. Amikor nagy igyekezettel tolta a tele csillét, az egyik gyerek benyomott egy drucskit a csille kerekéhöz. Így azt erősen lefékezte. Az ember nem vette észre a huncotságot. Dőlt róla a verejték. Csak nem megy a csille.

Mondom a fiúknak: "fordítsátok már ki a csillét, segítsetek az új embernek!"

Azok lehajoltak, kirántották a drucskit és könnyen felpattintották a csillét a vezérsínre. Még azt is mondták, hogy ennyi az egész. Csodálkozott az új ember, de dühös is volt, hogy neki miért nem sikerült. Csendben megfenyítettem a két gyereket, hogy ne bántsák az új embert. De amikor másodszor is észrevettem az ugratást, végighúztam rajtuk a fokossal.

Máskor látom, hogy az újonc cipel egy három méteres sós fát. Az két embernek is sok. Tudtam, hogy ugratják vele. Kérdezem: "hova viszed az a fát?" Hát a két gyerek elküldte platnyigyaluért. Ott röhögött a két gyerek a beugróban. 27 éves volt az újonc. Ott is hagyta a bányát, mert élhetetlen volt.

A somsályi bányában K.P. volt a bányamester. Ő szoktatta az újoncokat. Bementek a bányába. Nem kezdtek mindjárt hozzá a munkához. Ahol a legtöbb bányász dolgozott, ott volt a szerszámosláda. Ott voltak a facsobolyók is, azokban hordták a vizet. Abba nem tudott belemenni a féreg vagy a patkány.

Ott a tágas téren K. P. körbe állította a fiatalokat és tanította tánclépésre őket. Az idősebbek ezzel szórakoztak. Csak úgy kopogott a platnyi. Aztán mentek dolgozni, de jó kedvük volt" (Wagner Gyula 58 éves nyugdíjas főaknász).

A munka átvétele ünnepszámba ment...

"Jött a bányamester átvenni a munkát. Ő adott kreditet.

Ez a hitellevél a keresettől függött. Ezzel bevásárolhatott a bányász a provizerátban. Az új hónapban a fizetéskor rendszerint a kocsmában találkozott a munkacsapat.

Az új hónapra a hónap végén mindig kiszabták a munkát. Ez megegyezéses volt. Mondták, mit fizetnek majd a munkáért. A bányász is tudott számolni. Gondolkodott, hogy megfizetik-e eléggé a munkáját. Látta előre, szintesen, vagy emelkedésen kell feltolni a csillét.

Megmondta a bányamester azt, hogy mit kell majd teljesíteni és mi lesz a kereset. Akkor a csapat tagjai elmentek a műszakról inni. Úgy volt az régen, hogy a hónap utolsó és a hónap első napján nem dolgozott a bányász. Mire a bányamester az utolsó munkahelyre ért, már alig volt valaki a bányában, mind a kocsmába ment.

A hónap első napján nem dolgoztak. Ott voltak a munkahelyen, de inkább csak számoltak. Aztán szerszámosládát hurcoltak. Másodnapra nekikészülődtek a munkának, harmadnap aztán hajrá. Akkor ment a munka..." (Papp Kondás István 58 éves nyugdíjas bányász).

Az átlyukasztást vagy az első csille szenet megünnepelték

"Lejtősaknával lyukasztottunk. Alulról jöttünk felfelé. Az üzemvezetőség öt hordó sört ígért annak a csapatnak, amelyik hamarabb éri el a másikat.

A velünk szemben dolgozó csapat kis keskeny lyukkal törtetett előre. Jelezték kopogással, hogy közelednek. Mi visszakopogtunk nekik, de nem ott, ahol kellett volna, hanem máshol, hogy ne ők kapják a sört. Mindig az volt a szabály, hogy középen kell kopogni, hogy tudják az irányt. Mi egy kicsit lejjebb kopogtunk. Aztán előre fúrtunk vagy három métert, akkor átvágott a lövés. Mi nyertük a sört. Volt is nagy mulatság.

Ha egy lejtősaknában elkészítettük a főszállítóvonal utolsó méterét, akkor utána díszlövést adtunk le, de kint a napszinten. Platnyit fektettünk le a hegytetőn. Ott lőttük el a lövést. Volt, hogy reggel három órára lett kész a munka, akkor lőttünk, de olyan erős volt a lövés, hogy berázta a házak ablakát. Korán reggel, ahogy eldördültek a lövések - ezeket ilyenkor engedték - már szólt a gramofon. Volt bőven kolbász és sör. Azt mondta a bányamester, mulassunk, csak ne a bányában. Akkor egy hétig ott voltunk az erdőben, ittunk, mulattunk. Ez 1910-ben volt, Inasszón, Nógrád megyében..." (Malomhegyi Ignác 59 éves nyugdíjas bányamester).

Forgácsok

• "Z. Pista bácsi, mint szállítási felvigyázó vált sokak "jótevőjévé". A bányából való kiszálláskor ő irányította a népszállítást. Ő számolhatta le, hogy hány ember szállhat be a kasba; vagyis az alsóba is 18 meg a felsőbe is. Nos, ő ezt így csinálta: leszámolt 17-et, ott elvágta a sort. A lemaradottak mindig bosszankodtak, hogy meg kell várniuk a következőt. Pista bácsi ilyenkor ránézett az elöl állóra, aki mint 18. ugyis be kellett volna, hogy szálljon.

- Ja, te vagy itt öregem? Te még gyorsan szállj be! - és mosolygott a bajusza alatt, mert az illető boldog volt, hogy kivételezett vele a felvigyázó..."

• "Itt kéne már hagyni ezt a ronda bányát - mondja az egyik vájár.

- Dehogyis hagyom itt! A bányában még azért is fizetnek, amiért máshol bezárnak: a betörésért és a rablásért! (A nem bányászok kedvéért. a betörés az új fogás kezdése, a rablás pedig a régi biztosítóanyagok visszarablása)"

• "A bányász a munkahelyén a lányokról beszél, a kocsmában a munkájáról, otthon meg semmiről."
• "Szerbusz pajtás, de régen nem találkoztunk!
• - Te nem jársz a templomba, én nem járok a kocsmába, hát csodálod..."

• "A versenyfelelős a felolvasóban plakátokat függesztett ki, amelyeken feltüntette melyik csapatnak mennyi a lemaradása. V. János, az egyik frontmester nem értett egyet a róluk szóló plakáttal, behozat az irodába és lármásan odadobta a versenyfelelős elé. A hangra kiszól a belső irodából a bányamester:

- Mi az a lárma ott kint?

- Semmi különös, a V. behozta a lemaradást... (Ónozó Lajos: Derűs bányászok).

Ötpercesek

A túlzott szigor következménye

Éppen túljutottunk a forradalmi eseményeken, mondhatnám úgy is, akivel valami baja volt a hatalomnak kivonták a forgalomból. 1957. májusát írtuk. A XIV-es bányaüzemben szinte teljesen visszaállt a bányászatban akkor szokásos élet. Minden ment a maga útján, az sem okozott különösebb fennakadást, hogy a pár hónappal azelőtt még politikai fogolyból elég sokan, a bányában maradtak dolgozni. Ez nem volt baj, mert szükség volt a már gyakorlatot szerzett munkaerőre.

Egyedüli csúfságként még az udvaron éktelenkedett, az a szögesdrótból font alagút, amin a rabok a táborból, ami a domb tetején helyezkedett el, minden nap vonultak az aknatoronyhoz. A cirkuszban lehetett látni ilyen alagutakat, amin a vadállatokat terelték a porondra. Most hogy a rabtábor, mint olyan megszűnt, nem halt ki benne az élet, mert ideiglenesen munkásszállót alakítottak ki egy barakkban. Annyi volt a különbség, hogy az ott lakók, már, mint civilek, nem voltak korlátozva a mozgásban.

E pár sort azért írtam le, hogy némi környezet ismeretet adjak. Mint mondottam, visszatért a korábbi rend. Ebbe szigorúan beletartozott a bányarendészet, és a termelés irányító szervek ellenőrzése is.

Így kerül a képbe egy különleges figura: Sajnálatos módon nem emlékszem a tisztességes nevére. Tatabányán, aki a bányászatban akkor dolgozott úgy ismerte mint: "Keserű Vendel". Ő egy szakmailag igen felkészült bányamérnök volt. A bányászattal kapcsolatban mindent tudott, ami fontos volt. A feladata az volt, hogy teljesen váratlan időpontokban, megjelent, felakasztotta a táblára a bilétáját és már szállt is le a bányába. Általában több órát tartózkodott lent, és a tapasztaltakat szigorúan jegyzetelte. Amikor kiszállt ment a főmérnökhöz és tájékoztatta, aznap mit tapasztalt a bányában.

Minden bizonnyal voltak hasznos és komoly észrevételei, amiket illett megszívlelni. Volt azonban egy hihetetlen rossz szokása: Egyszerűen nem tudott szemet hunyni, vagy elmenni úgy a legkisebb hiba mellett sem, hogy meglehetősen gorombán ne kezelte volna le a vétkest. Az emberek már ismerték, és nagyon kerülték. Persze a bányában nem olyan sok az elkerülési lehetőség. Mondok egy példát: Az egyik fővágatban dolgoztunk ketten a társammal. Az volt a feladatunk, hogy a 800-as gumiszalag egy görgőtartó bakját kellett kicserélnünk, ami eldeformálódott, mivel a főtéből egy száz kilónál is nehezebb márga darab kicsúszott, és tönkre tette. Mindezt úgy kellett elvégeznünk, hogy lehetőleg ne akadályozzuk a szállítást. Vagyis ott álltunk a szalag mellett, arra várva, hogy pár percre megálljon. Az összekötőket már meglazítottuk, csak a csavarokat még természetesen nem vettük ki. Megjelent mellettünk az említett személy. Jó szerencsét! Köszönt. Maguk mit csinálnak itt? Hangzott a kérdés. Elmondtam Neki mi a feladatunk. Bólintott, majd azt mondta: Nem tudják mikor áll meg a szalag, addig menjenek le az alapközlére, és hozzanak fel tartalék görgőket. Mondtam Neki, de akkor nem tudjuk kihasználni a megállást. Igen csúnyán nézett rám, majd elővette a jegyzet füzetét, és kérdezte a nevem. Felírta és azt mondta, ha nem megyünk azonnal a görgőért, kizavar a bányából.

Túl sok értelmét nem láttam vitatkozni Vele, pedig tudtam, nincs a jelen helyzet megítélésében igaza. Kisebb afférom még két-három alkalommal volt vele, de nem végződtek oly módon, hogy hátrányos helyzetbe kerültem volna.

Telt múlt az idő, és az ominózus esetet követően a sors kezünkre játszott. Történt, hogy egy vágatban, ahol a fúrólyuktól a bánya belsejébe vezető tömedékelő homokot szállító cső meghibásodott. Ez csupán annyit jelentett, hogy a 150 mm átmérőjű iszapcső pakolása kifujt. Mivel a bánya 160 m mély volt a csőben áramló víz és homok keveréke 16 atm. nyomású volt. Ha a pakolás meghibásodott, a keskeny résen előtörő nagy nyomású "zagy" (homok víz keverék) percek alatt még a kemény márgában is, ami a vágat alját képezte, képes volt 80-100 cm mély gödröt kimosni. Itt is ez történt. A vágat szakasz viszonylag sík terület volt, ezért a sáros víz több tíz méter hosszan elöntötte a vágatot. Hogy hol a gödör a jár osztályban, nehéz volt észrevenni. Az iszapolással dolgozó bányászok, mikor felfedezték az üzemzavart, leállították a "zagy" szállítását. Miután egy ilyen pakolás csere nem egy egyszerű művelet volt, megtették a kötelező lépéseket, és miután felderítették a vízzel teli gödör elhelyezkedését, azt az előírásnak megfelelően megjelölték.

Ez a jelölés egyszerű volt. Két széldeszkát kereszt alakban összeszegeltek, és a gödör kezdetéhez és végéhez is tettek belőle. Egyszerűen kihegyezték fejszével a kereszt alját, és bele ütötték a vágat talpába. A bányászok tudták, hogy a két kereszt közé nem tanácsos bemenni, mert akár derékig is el lehet merülni, a hideg vízbe.

Valami dolgunk volt abban a bányamezőben, amikor megláttuk a helyzetet. Nem sokat tanakodtunk, mentünk tovább. Pár száz méterre, elmentünk Keserű Vendel elvtárs mellett, ő épen a lőmestert oktatta valami miatt. Biztosak voltunk benne, aznapra végzett a bányajárással, mert már közeledett a műszak vége.

Isteni szikra futott át az agyamon. Tudtam, hogy csak a vizes területen keresztül tud kimenni, ha nem akar nagyot kerülni. Mondtam a pajtásomnak, vigye a táskámat, és menjen a függőaknához. Kivettem a két kilós kalapácsom a táskából, és futva igyekeztem a légvágat felé. A légvágat párhuzamos volt a vizes vágattal, és 100 m-ként összekötő vágatok voltak. Hamar oda értem, és óvatosan nyitottam ki a légajtót. Miután a hosszú egyenes vágatban fényt nem láttam, odaléptem a kimosott gödörhöz. Azt tudtam, hogy "Vendel" barátom honnan érkezik. A gödör elejét jelző keresztet kivettem, és a gödör végét jelző kereszt után 3-4 m távolságban belevertem a talpba.

Természetesen a szívem a torkomban dobogott, az adrenalin dolgozott. Sietve visszamentem a légvágatba, és azon keresztül mentem le az alapközlére. Ott elég nagy a forgalom, nem igen tűnik fel, hogy egy lakatos mászkál. A szerszámos kuckót útba ejtettem, és bevittem a kalapácsot.

A kasnál találkoztam a pajtásommal. Nem mondtam meg Neki, mit eszeltem ki, ami ha bejön némi kis elégtételt jelent a sok piszkálódásért. Kiszálltunk, de mivel a műhely közvetlen az akna mellett volt, jól lehetett látni a közlekedő embereket. Nem sokáig kellett várni.

Mint egy ázott ürge, sárosan, vizesen jött ki a solniházból "Keserű Vendel elvtárs". Talán érezte ez nem az Ő napja volt. Azt nem hallottam, hogy az iszapolókat elővették-e a "mulasztásért".

Két esemény egy kicsire nőt emberrel kapcsolatban

Akiről szó van egy létező, igaz meglehetősen kicsire nőtt ember. A sors fintora, hogy mindössze 1.5 m. volt a testmagassága. Igen érdekes, talán furcsa, hogy a feje, és annak mérete tökéletesen megegyezett, egy felnőtt ember fejével. Minden esetre szellemi állapota kifogástalan volt, szívesen beszélgetett bárkivel, sőt akit ismert, azzal számtalanszor nekiállt viccelődni. Az hogy olyan alacsony volt amilyen, valószínű annak tudható be, hogy a kezei, lábai, formásak és erősek voltak, de a méretük kicsi volt. Fizikailag olyan erő volt benne, mint egy átlag felnőttben.

Hősünket Biacsi Ferencnek hívták, és hosszú évek óta a tatabányai XIV-es bányaüzem dolgozója volt. Nyilván a testmagassága meghatározta milyen típusú munkák ellátására volt alkalmas.

Az egyik fő terület, ahol dolgozott, az üzemhez tartozó kazánház, ahonnan is a fürdőket látták el meleg vízzel, illetve biztosították az irodák és egyéb helyiségek fűtését. Az volt a feladata, hogy a kazánokban mindig megfelelő legyen a tűz. A salakozást és a vele kapcsolatos teendőket megfelelően ellátta.

A másik terület, ahol kisegítőként elég sokszor alkalmazták, a függőakna szállítás. Ott a csatlós feladatkört látta el. Igaz, hogy olyan esetben oda tették az ő számára készített kis emelvényt, amiről aztán kényelmesen elérte a jelző csengő karját.

Mint említettem, jó humorú ember volt, de nagyon haragudott, ha olyanok kezdtek vele élcelődni, akivel nem volt kellő nexusba. Igen csípős nyelve volt, és ha bemérgelték, olyan megjegyzéseket tett a szemtelenkedő felé, hogy bizony a többi bányász, aki leszállásra várt, igen csak kinevette.

Hogy mivel lehetett legjobban kihozni a sodrából?

Köztudott volt, abban az időben, sokan használtak, könnyű háti kosarat, amibe elég sok termék bele fért, akár a boltban, akár a piacon történt a vásárlás. Hátukra véve viszonylag könnyen hazavitték a vásárolt terméket. Miután emberünk kicsi volt, majdnem belefért egy ilyen kosárba.

Azt szokták kiabálni, persze lehetőleg úgy, hogy a kicsi ember ne lássa ki volt: Biacsi néni ég a kosár. Nem baj, csak a fiam rágyújtott. No, attól függött milyen volt a hangulata a kicsi embernek.

Ha már unta a piszkálódást, tett olyan megjegyzést is, amin aztán a jelenlévők ugyan csak hahotáztak. "Menjél, csak le a bányába dolgozzál, én megyek hozzátok, csinálok a feleségednek egy ilyen aranyos gyereket, mint én vagyok." Ennél még cifrább megjegyzéseket is tett, ha nagyon bemérgelték. Miután a csatlós munkakör, amit ellátott, felelős munkakör volt, munkás gyűlésen az üzemvezető megtiltotta, hogy a kicsi embert mérgesítsék. Persze tudjuk, mindig vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy ők kivételek. Egyszer az történt, hogy már a népszállítás után (így nevezték azt az időszakot, amíg a bányászok műszakváltása megtörtént) talán hatan-heten, vezető beosztású emberek beszálltak a kasba. Az egyik vezető beosztású személy megengedte magának, nyilván azért, hogy szórakoztassa a többieket, hogy a kas indulásának pillanatában, oda kiáltott a csatlósnak: Biacsi néni meggyulladt a kosár! Emberünk várt egy másodpercet, és meghúzta a vészcsengőt, vagyis leállította a kast. Azt tudni kell, a bányabeli kasok, sokkal gyorsabban mennek, mint a lakóházakban beszerelt személyfelvonók. Így a kas mintegy 5-6 méterre a szint alatt állt meg.

A szövegelő ember felkiabált, miért álltunk meg Feri bácsi? Mindjárt megtudjátok, jött a válasz. A kicsi ember oda ballagott az aknatorony mellett lévő csőhöz, amin egy 100-as átmérőjű csonk volt, tolózárral ellátva. Arra használták, hogy az aknavizsga után, ha sok törmelék került a kas tetejére, megnyitották, és a magas nyomású, egyébként jég hideg víz, pillanatok alatt lemosta a szemetet. Miközben megnyitotta a tolózárat, lekiáltott: A bánya tűz és robbanás veszélyes, égő kosárral nem engedhetem le, ezért eloltom a tüzet a kosárba, aztán mehettek lefelé.

Mondanom sem kell, milyen ordítozást csaptak a kasban lévők. Mikor a kis ember megelégelte az alapos fürdetést, elzárta a tolózárat, és megkérdezte, ég-e még a kosár?

Mint aki jól végezte a dolgát leadta a jelzést, a kas elindult utasaival. Persze a teljesen bőrig ázott emberek azonnal kiszálltak a bányából, siettek a fürdőbe, mert dideregtek a hideg zuhanytól. Az üzemvezető még jól le is szidta őket, amiért szórakoztak a csatlóssal.

Az "ulmagyalu"

1955. nyarát írtuk, amikor a kötelező egy hónapos termelési gyakorlattal végeztem, Tatabányán a XV-ös bányaüzemben. Meglehetősen szegények voltunk, ezért bementem a bányamesterhez, elmondtam Neki, hogy szeretnék egy hónapot szénen dolgozni, hogy a tanév kezdetére legyen egy kis pénzem. A bányamester végig nézett és megkérdezte: Fiam ez nehéz munka, fogod bírni? Igenlő válaszomra azt mondta, holnap reggel jelentkezzek a falézba, Benedek főaknásznál, aki majd megmondja melyik csapatra oszt be. Ha befejezted a hónapot, mielőtt leszámolsz, szeretnélek látni. Megköszöntem a lehetőséget, köszöntem és távoztam.

Meg kell jegyeznem, még nem voltam 18 éves, de igen jó fizikumú gyerek voltam. Másnap reggel megkaptam a beosztásom egy elővájáson dolgozó csapatra, mivel ott hiányzott egy csillés. A csapat tagjai, mind a negyvenes éveik körül jártak. Mivel korábban már láttak, a gyakorlat alatt, amikor lakatosként dolgoztam, barátságosan fogadtak, mint ismerőst.

Pár nap alatt bebizonyítottam, bírom a kemény munkát, bár az első napokban komoly nehézség volt felvenni az általuk diktált iramot, hamar belejöttem, és a csapat teljes jogú tagja lettem. A csapat vezetője egy Erdélyből - Petrozsényból - származó bányász volt, aki a bányamunka minden fortéját jól ismerte. Keménykötésű ember volt, de mindig hajlamos volt némi viccelődésre. Amikor volt rá idő, például füstre váráskor, érdekes néha sikamlós történeteket is mesélt.

Nem emlékszem pontosan, de talán délutánosok voltunk, leszálltunk a bányába. A csapatvezető mondta, menjetek, készítsétek be a munkahelyre a fát, nekem van egy kis dolgom. Azzal elkezdett beszélgetni az alsó csatlóssal. Nem sokára ő is megérkezett a munkahelyre, ami talán tizenöt pernyi járásra volt a függőaknától. Nem jött üres kézzel, ő is hozott egy támfát. Neki álltunk a munkának. Ki akartuk fúrni a robbantó lyukakat, hogy mire megjön, a lőmester ne kelljen neki várni. Miután végeztünk a fúrással, hozzám fordult. Ferkó amíg a füstre várunk a lövés után, menj el a függőaknához, kérd el a csatlóstól az ulmagyalut, és hozd ide. Értettem, Ezzel nem beszéltünk többet a dologról, de láttam többször összenéznek, és vigyorogtak.

Most már elárulhatom, én sem voltam egy túl komoly savanyú János, és rögtön tudtam miben sántikálnak. Hamar megfogalmazódott bennem, én is megtréfálom őket.

Elárulhatom, hogy anyai nagyapám 45 évet húzott le a bányában. Mint ló vezető fiú kezdte, és mint harmad vezető elővájár ment nyugdíjba. Mindig szívesen hallgattam a véget nem érő bányabeli történeteit. Szinte mindent tudtam, a bányabeli kifejezésekről, műszavakról. Így rögtön tudtam, hogy az ulmagyalú az csak kitalálás, mert ilyen nincs. Aki esetleg nem tudná, az ulma tulajdonképpen a vágat talpa, és az oldal találkozása.

A lövés után fogtam a lámpám és szóltam a csapatvezetőnek, elmentem az ulmagyaluért. Jól van, fiam hozd csak el. A lőmester külön megkérdezte, hova mész? Az ulmagyaluért, válaszoltam. Vigyázz az alapközlén, a csillék között, nehogy valami bajod történjen. Ügyes fiú vagy igyekezz!

Azzal elballagtam. Lelki szemeimmel láttam az arcukon a vigyorgást.

Mikor oda értem a kashoz, a csatlós megkérdezte, hova-hova? Műszak alatt, csak a felügyelet által adott papírral lehetett kiszállni. Jöttem az ulmagyaluért. Igen a csapatvezető említette, hogy jössz érte. Nos, gyere, oda adom. Ezzel megkerülte a kasszéket, és rámutatott a földön heverő mintegy négy méteres "140"-es U gerendára. Én tudtam, hogy az mire való, hiszen én is használtam egyszer, amikor a kast le kellett ültetni.

A meglehetősen hosszú gerenda alatt ugyancsak megizzadtam volna, ha odacipelem a munkahelyre. Vállamra vettem, és megkértem a csatlóst, nyissa ki nekem a légajtót. Készségesen segített, de hozzátette, műszak végére hozd vissza, mert lehet, hogy másnak is kell. Miután becsukta utánam a légajtót, rögtön letettem a falazat tövébe, és az ott heverő pár deszkával letakartam.

Mivel tudtam, hogy a csatlós is tettes társ, gondoltam őt is megviccelem. A második légajtót teljesen kinyitottam, és egy darab deszkával kitámasztottam. Ezzel azt értem el, hogy egyedül a kas felől szinte lehetetlen volt kijönni, az óriási légnyomás különbség miatt. Megjegyzem a népszállítás idejére leállították a ventillátort, hogy ne kelljen a légajtókkal bírózni.

Megindultam a munkahely felé, de nem nagyon siettem, mert szerettem volna, valamit visszaadni a pajtásaimnak, az ugratásért. Tudtam, hogy legalább egy óra, mire felrakják a fóratot, a lövés után. általában egy fogásból 14-16 csille szenet raktunk ki. Mikor meguntam a nézelődést, visszamentem a csapatra. A csapatvezető mérgesen szólt rám: Hol a fenébe voltál ilyen sokáig, és hol az ulmagyalu?

Sajnálom, mondtam, a csatlós átküldött a Dél-keleti mezőbe, a szivattyúkamrához, hogy ott van a gyalu. Ott a szivattyúkezelő nem tudott róla, ezért nem tudtam hozni. Jól van, igyekezzetek, még van egy kis fórat, rakjátok ki, mert neki kell állni ácsolni. Igyekeztem közömbös arcot vágni, tettem a dolgomat. Elérkezett a műszak vége, elraktuk a ládába a szerszámokat, és megindultunk a kas felé. Mire odaértünk, már folyt a népszállítás, a két légajtó ki volt támasztva. beértünk a légajtók közé, szóltam az egyik pajtásomnak: Gyere, barátom segíts, visszatesszük az ulmagyalut a helyére, a kas mögé. A csapat tagjai megnyúlt arccal döbbentek rá, visszafelé sült el a tréfa.

A lőmester napokig szekálta a csapatvezetőt, az ulmagyaluval. Nem haragudtak rám, inkább még jobban befogadtak. Amikor eljött az utolsó műszak, mindegyik megölelt, és biztosítottak róla, bármikor helyem van a csapaton. Másnap, amikor leszámoltam, bementem a bányamesterhez. Megköszöntem a lehetőséget. Felállt vállon veregetett, és azt mondta, szeretem a talpraesett szorgalmas legényeket. Jó tanulást és jó Szerencsét kívánok (Mente Ferenc: Ötpercesek).